Kísértet a Tornai várban

Szádelőtől nem messze, egy magas dombon állt emberemlékezet óta a Tornai vár. Két nővér élt a várban – a parancsolgatós Bebek Krisztina és a csöndes, békés természetű Katalin. Mindketten szépek voltak, de a szépségük különböző volt. Krisztina csak úgy szikrázott, fénylett az aranytól-ezüsttől, fekete szemében visszatükröződött a rubin fénye. Katalin olyan volt, akár az ibolya, szerény és észrevétlen – de akire ránézett kék szemével, annak melegség támadt a szíve táján. Történt egyszer, hogy meglátta őt az ifjú Kelemen, és fülig beleszeretett. De Krisztina, akit szintén elbűvölt az ifjú nemessége és szépsége, nem nézhette ezt jó szemmel. Amikor észrevette, hogy Kelemen senkit sem lát meg Katalinon kívül, bosszút esküdött.
Amikor a szerelmesek egy májusi estén a lócán üldögéltek, a sűrűből egy sötét alak bontakozott ki, és teljes erejéből tőrt döfött az ifjú hátába. A kétségbeesett Katalin hiába próbálta volna önkezével felfogni a vért, amely a sebből áradt, a vérzést nem tudta elállítani, Kelemen a karja közt halt meg.
A szerencsétlen leányzó kiabálására odafutott a várőrség. Akkor Krisztina a nővére véres kezére mutatott, és gyilkosként tömlöcbe záratta. De senki nem hitt a bűnösségében, ezért a várnagy mindenkit behívatott a nagyterembe, ahol Kelemen feküdt felravatalozva, és egyenként kellett megállniuk mellette, a tőrrel a kezükben. De semmi sem történt. Amikor azonban Krisztina lépett az áldozat mellé, annak sebéből és a tőrből is vér kezdett folyni. Ezzel bizonyítást nyert rettenetes bűne. Amikor az őrség odalépett, a lány önkezével vetett véget életének.
Attól kezdve híresztelték az emberek, hogy a várban kísértet jár. Néhányan esküdöztek, hogy sötét májusi estéken látják őt talpig fehérben a várfal mentén járkálni, és siránkozása messzire hallatszik. Nem talál nyugalmat a lelke...
– Nem! Ez nem történhetett meg! – csaptam be a könyvet, égnek áll a szőröm, a homlokomról izzadság csorog...
–Hol is láttam azt a fehér kendőt?! – keresgélek valamit, hogy letöröljem az izzadságot. – Hogy is került a kuckómba? – a kendőt a homlokomhoz simítom...

***
– Csoda történt, drága barátaim! – felfelé tartok azon a dombon, melyen hajdanán Kelemen járt, mikor egyszer csak véget ér az út, és a Tornai vár kapuja előtt állok.
– Bemenjek, vagy ne menjek? – tétovázom egy pillanatig, mikor fentről vidám kiáltozást hallok:
– Tasi, Tasi..! Gyere közénk, lakomára készülünk. Segíthesz a fazekakat kinyalni! Hihi! Haha! – hallom a lányok hangját. De honnan? A szakadék fölötti várablakokból integetnek fehér kendőkkel.
– Ki hív? Vau, vau, hisz nem ismerek itt senkit! – ugattam abba az irányba, ahol az aranyló fejeket láttam kikandikálni...
– Várbeli szolgálók vagyunk. Sütünk-főzünk: menyegző lesz! Majd meglátod, micsoda finom falatokat kapsz...
A hatalmas kapu magától tárult ki, és már jönnek is a fehér kötényes, vidám lányok. A lábukhoz rozsdavörös kandúr dörgölőzik – Boldizsár, az a hamis.
– Mivel érdemeltem ki ezt a szíves fogadtatást? – kérdezem a legszebb, pirospozsgás konyhalánytól.
– Hát nem tudod, hogy menyegzőre készülünk? – mondták mindnyájan, egymás szavába vágva, és nevetgélve visszaszaladtak a vár konyhájába.
Már épp ki akartam bökni, hogy semmi ilyet nem olvastam abban a vastag könyvben, de végül is – nem kell tudniuk az én titkos kuckómról! A titok épp azért titok, hogy ne áruljuk el mindenkinek.
Kényelembe helyeztem magam a várudvar feletti ablakmélyedésben, nézegettem az érkező hintókat. De nini! Boldizsár kandúr egyenest felém lopakodik.
– Mit ténferegsz itt körülöttem?! – hajtanám el a tolakodó macskát. De ő a füle botját se mozdítja.
– Egyáltalán, ki nősül ma, és melyik hajadon megy férjhez? – kérdem, csak hogy a szó ne álljon.
– Nem is sejted? Hisz mindenki tudja, hogy az ifjú András lovag veszi nőül a szépséges Melindát! – húzza ki magát Boldizsár.
– Sosem hallottam róluk – vallom be kicsit szégyenkezve. – De ha olyan okos vagy, mesélj róluk, hadd lássam, kinek az esküvői asztaláról eszem ma! – A kandúr mintha csak erre várt volna:
– Két szomszédos dombon áll két vár, és bennük lakik két család, ősidők óta egymás ellenségei. A keleti vár Áj község felett magasodik, a vár ura Balázs lovag, annak fia a deli András. Megtetszett neki Melinda kisasszony a másik várból. Ott viszont Dóra az úrnő, a gonosz özvegy, aki jól őrizte lányát, nehogy a gyűlölt András a közelébe jusson. Azt vette a fejébe, hogy bárkihez feleségül adja, csak Andráshoz nem. Jöttek is a kérők sorra, de Melinda hű maradt a kedveséhez, és mindnek kosarat adott. Egy nap a szobájába repült egy nyíl egy levélkével, melyben ez állt: „Menj feleségül ahhoz a lovaghoz, aki lóval átugrat egyik várból a másikba“. Mindjárt megismerte kedvese betűit, és szólt az anyjának, hogy nem válogat már többé, hozzámegy az első lovaghoz, aki egy másik várból átugrat az ő várudvarukra. Sok udvarló ült nyeregbe, néhányan ösztökélték is a lovukat, de ugrani egy sem mert.
Akkor mintha a Szádelői-szurdok túloldalán felvillant volna valami – Balázs várának udvarán egy ismeretlen lovag vágtára ösztökélte a lovát, csak úgy röpködtek a szikrák a lópaták alól, ahogy a szakadék széléhez közeledett. Nem ijedt meg, nem állt meg, de mintha szárnya nőtt volna, átrepült a szakadék fölött, és beugrott Dóra várának udvarára. Melinda ajkáról örömteli kiáltás röppent, és a lovag karjába vetette magát, aki persze nem volt más, mint András lovag. Magához emelte a leányt a nyeregbe, és átrepült vele a Tornai várba, amelyet mintha kettejüknek teremtettek volna...
– Vaú, vaú, vaú, te kandúr... – szóltam közbe –, nem te magad találod ki ezt a mindenféle regét?! – de Boldizsárnak már nem volt ideje válaszolni.
Megszólaltak a harsonák, mindenki a szerelmesek üdvözlésére sietett:
– Éljen Melinda, éljen András! – kiáltották a fiatal pár dicsőségére.
– Menjünk mi is! – unszolt Boldizsár, míg oda nem futottunk a lakodalmas néphez.
Melinda, talpig fehér muszlinban, kis kezét kedvese tenyerében hagyva, mintha felhőn suhanna, úgy lépett az esketőterembe a csipkerózsából emelt diadalkapun át. Az ifjú pár után vonultak parádés sorban a bársonyba öltözött urak, mentéjük drága prémekkel szegve, kalapjukon pávatollak. Oldalukon a krinolinos dámák legyezőjükkel illatfelhőket hesegettek tova. Minden lépésnél brokátok suhogása, a finom kezek csipkekesztyűkbe bújtatva...
Alig ültek le – András és Melinda az asztalfőre – az ajtóban megjelentek ezüsttálcáikkal a cicomás lakájok, a tálcákon libacombok, csirkecombok, sült malacok illatoztak. Alig tették le az ínycsiklandó ételeket az asztalra, mélyen meghajoltak, csoda, hogy derekuk nem tört.
És azok a tölgyasztalok?! Tölgy vagy nem, csak úgy roskadoztak a drága porcelán és az ezüst evőeszköz súlya alatt. Díszes tálakban levesek és mártások párologtak, vörösre főtt, ollós rákok, ínyencfalatok, melyeknek még a nevét se tudták a vendégek! Középen a kicicomázott torták, sütemények, mi szem-szájnak ingere... És az a sok kalács! Lekváros és mákos bukták hatalmas kosarakban. Azt a jobbágyoknak, a várnépnek szánták...
Azon a lakodalmon mindenkinek nagy lakomában volt része. Ettünk, ittunk, a zenészek menüettet játszottak, a gáláns urak ügyesen forgolódtak a selyemcipellőkben tipegő szép dámák körül a táncban...
– Próbáljunk meg mi is táncolni velük együtt! – vágyakozott az amúgy lusta kandúr most a vígan mulató lakodalmas nép után. Mulattunk három éjjel, három nap. Örömünkben, hogy ezentúl a Tornai várban a szeretet fog uralkodni, gyűlölet nélkül.
Hogy járt-e kísértet a várban azóta, meg nem mondhatom, mert magam sem tudom. Csak azt tudom, hogyan jutottam vissza titkos kuckómba. Amikor elszédült a fejem a sok táncban, égnek állt a szőröm, a homlokomról izzadság csorgott... a többit már tudjátok!
A Tornai várról szóló könyvet még egyszer a mancsomba vettem, hogy elteszem valami biztos helyre, mikor hirtelen megláttam egy hatalmas bőrkoffert. Alig tudtam kinyitni a rozsdás lakatot. A bőröndben egy csomó megsárgult írás hevert titokzatos göngyölegekben. Egy aranyzsinórral összekötött, nagy pecséttel ellátott tekercset szétbontottam, és azt olvasom:
Én, IV. Béla magyar király, meghívom a tisztelt mester urakat birtokaimra, országomba, hogy itt éljenek és dolgozzanak, ügyességüket kihasználván...
– Hűha! Ez valami nagy érték lesz, ha ilyen gyönyörűen van az irat megírva, sőt képekkel díszítve – olvasom tovább, míg egy hegyi városról nem olvastam benne, melyet Mecenzéfnek hívnak.
– El is mennék oda – töprengtem épp, mikor a lábam alatt észrevettem egy babát. Nem volt se kicsi, se nagy.
– Ez meg hogy került ide? – csodálkoztam, mert eddig még nem láttam.
– Felültetem a polcra, ott trónolhat magának! – gondoltam. De mikor fel akartam emelni, majd megszakadtam vele.
– Hozzánőttél a földhöz?! – nehéz volt, akár az ólom.
– Baba, még ám ólomból? – dörzsölgettem az arcát, hogy vajon nem fázik-e, de alig érek a gondolatom végére, már egy kitaposott ösvény elején állok, mely vad folyó mellett vezet a furcsa régi házak felé. Fényes nappal van, süt a napocska...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Kísértet a Tornai várban

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012