Hogy űzték ki a törököt Körtvélyesről

– Megmondanák nekem, vitéz urak, miféle vár az ott mögöttünk? – kérdeztem a komor ábrázatú katonákat, akik közt már hosszabb ideje tanácstalanul kóvályogtam.
– Ez a Szádvár, amit réges-régen Bebek pásztor épített ide – mondta egy kiskatona, akinek a lábához kuporodtam.
– Nem volt ám valami egyszerű szegényember az a Bebek! Nem egy várat épített, hanem hetet. Mindet más dombon! – tette hozzá a másik fegyverhordozó, és fontoskodva bólogatott.
Akkor dobok perdültek, trombiták zendültek... a hatalmas sereg csak parancsra várt. Harcba megyünk, védeni a várat a török ellen.
– Mindenáron meg kell védenünk! Körtvélyes falucskát is, amely a várhegy mellett fekszik – tette hozzá elszántan.
Nehéz volt nekem a harci viselet. És a félelem! Remegett a fülem meg a farkam, amely sehogy se fért a páncélba. Majdnem elsírtam magam.
A török az egész vidéken egyre csak terjeszkedett, és amerre vonult, pusztulás maradt utána – kifosztott falvak és városok, halál és sírás. Már csak néhány erős falú vár tudott neki ellenállni.
De a király regimentje is hatalmas – amerre a szem ellát, annyi a katona mindenütt, akár a tenger. Elszántan készülnek a harcra, megverni a törököt, kiűzni az országból.
Körtvélyesen is kemény legények vannak. Borászok ők, és nemcsak dolgosak, agyafúrtak is. Csak nem nézhetik jó szemmel, hogy a török tönkretegye a termést és az otthonukat. Hát ezt mondták egy nap ezek az erős, ravasz fickók:
– Nem fogunk mi csak a seregekre várni! Biztos, ami biztos..! – és olyan csalafintaságot eszeltek ki, amely fölött a büszke királyi generálisok eleinte csak legyintettek. De a körtvélyesi borászoknak ez nem vette el a kedvét.
Messze környéken ismerték a falu nagy halastavait. És ki más lett volna ezek ura, mint Kárász, a víziember. Felkerekedtek hát a körtvélyesiek, hogy szépen megkérjék:
– Segíts rajtunk, kedves Kárász, mert nemcsak a tetőt veszítjük el a fejünk fölül, hanem elveszi a török a halastavakat is.
A víziember meghallgatta őket, hiszen rendes, dolgos emberek voltak. Annyi halat adott nekik, hogy nagy kondérokban főzhették a jó hallevest. Mindjárt munkához is láttak – vagdaltak és szeleteltek, kavartak és kevertek, sóztak és paprikáztak, míg meg nem főtt a halászlé, és olyan nem lett, ahogy azt Körtvélyesen szeretik. Ízlett is mindenkinek, pedig jó csípős volt ám, amilyennek a rendes halászlének lennie kell.
– Ej, de jó erős! – dicsérték, mikor kóstolgatták. Pödrött bajszuk alatt csak somolyogtak a borászok, és tovább tervezgették, milyen csellel győzik le a törököt. A kondérok tele voltak, a csemege illata messze szállt, és már semmi nem állt útjában annak, hogy szándékukat megvalósítsák. Meghívták a halászlére nemcsak a török vezért, hanem az egész török sereget.
Ízlett a halászlé a koplaló török katonáknak, dugig ették magukat. Csakhogy a jó csípős leves után nagy szomjúságot éreztek. A borocskának, amit a ravasz borászok kínálgattak, bizony megvolt ám a maga ereje!
Mindent megettek, mindent megittak a pákosztos törökök. Aztán degeszre tömött bendővel, elnehezült fejjel egytől-egyig elaludtak.
Meresztgettem a szemem, vajon jól látok-e: Körtvélyes tele lett tántorgó meg mélyen alvó törökökkel. És felharsant a várkapitány parancsa:
– Hajrá, a török ellen! – kiáltotta erős hangján a szádvári kapitány. Kizúdult a sereg, de jöttek a falubeliek is, asszonyok is, férfiak is, vasvillával, husángokkal, mind a semmirekellő törököket kergette, ki a faluból, el a vidékről.
Én, a kis Tasi tacskó, velük harcoltam ám. Úgy ugattam, hogy nemcsak a fák mögött bujkáló törökök ijedtek meg, de még én magam is! De a kard meg a páncél úgy akadályozott, hogy többször megbotlottam, egyszer még fel is bukfenceztem. Meg is fogadtam, hogy többet nem vetek szemet semmi fegyverre, se páncélra.
Kicsi titkos kuckómban, a vár vastag falai mögött érintetlenül fekszik már a csillogó-villogó hadifelszerelés, rá se nézek erre a katonai parádéra. Gondolni sem akarok törökökre meg csatákra. Szanaszét dobált menték, huszárcsizmák, pantallók – jól eldugtam saját magam elől, de mások elől is, akiknek csatázni támadna kedve valamikor a jövőben.
Volt még mit nézni így is. Egy vizeskulacs, egy érdekes, sárgásszürke kő, galambtollak a képkeret mögött: hogy kerültek vajon oda?! – csodálkoztam hangosan. Óvatosan kihuzigáltam őket, alaposan szemügyre vettem, és mikor vissza akartam dugni a helyükre, tekintetem egy nagy aranygyűrűre esett.

– Biztos kiesett valamelyik mentéből vagy nadrágból, és elgurult – elmélkedtem anélkül, hogy eszembe jutott volna, mit művelek. Egyik mancsomban a tollak, másikban a gyűrű... és egyszerre hopp!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Hogy űzték ki a törököt Körtvélyesről

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012