A boldogság felé vezető út

– Sajó! Ezt a folyót Sajónak hívják! – jutott eszembe, mikor a partján ültem.  – Vajon sós-e? – leszaladtam, hogy kortyoljak belőle. Nem volt sós. De hideg volt, mint a jég. Csak úgy kaparta a torkomat. Visszafutottam a domboldalra, nézek balra, nézek jobbra – hiszen ez ugyanaz a táj, mint a képen! Ugyanaz a rét, a környező hegyek, a csobogó víz ugyanazokat a sziklákat mossa... – De hová lett a malom?! – rázkódtam össze a meglepetéstől. Loholtam a folyó mellett, hogy majd valakitől megkérdezem... míg egy szép kastélyhoz nem értem. Nem volt túl magas, de éppen elég hosszú. Megkerültem minden oldalról, mikor végre gyerekeket vettem észre a közelben.– Hogy hívják ezt a falut? – kérdeztem a fiúkat, akik köveket dobáltak a tavacskába. – Hát Oláhpatak! – nevetgéltek a tudatlanságomon.  – Te nem lehetsz a mi falunkból, ha azt sem tudod, hol vagy – csúfolódtak.  Futottam tovább, hogy békén hagyjanak, de mivel alaposan elfáradtam már, végül elbújtam a magas fűben, egy nagy templomot körülvevő kőfal árnyékában.   – Itt jó lesz nekem, biztonságos... – becsuktam a szemem, hogy szundítok egyet... de az alvásnak rögtön vége lett! Fejem felett hatalmas harangok kondultak, az öreg harangozó húzta őket ezen az esti órán.  – Ejha, hát te meg kinek a kutyája vagy?! Sosem láttalak még a faluban. Hol a gazdád? – kérdezte jólelkűen, és megvakargatta a fülem tövét. Talpra ugrottam. Jó embert szimatoltam! Így hát elmeséltem neki mindent – hogy elindultam a jószerencsém után, és mi mindent éltem már át, de még azt is, hogy jöttem a József-malmot őrizni. – Te tényleg rendkívüli kutyus vagy! – csodálkozott. – Mi is a neved? – Tasinak hívnak. Így nevezett el Tascherl nagybátyám – saját maga után. – Én Andris vagyok, a harangozó. Megetetlek, be is fogadlak, míg ki nem pihened magad, de elvinni téged a malomba, József molnárhoz és az ő Hanka lányához...?! Azt már nem! – fejezte be határozottan.– De miért nem? – álmélkodtam ezen a visszautasításon.  – Látod azt a domboldalt meg a dombot? Régóta úgy nevezik, Hankovec, vagyis Hanka dombja ez. Azzal szemben állt a malom, amelyet keresel. Gyere, mesélek neked a domboldalról, a molnárról, a szerencsétlen Hankáról is.     Az öreg Andris nemcsak harangozónak volt jó, hanem mesemondónak is. Az egész falu ismerte a meséit, melyeket időnként újra meg újra elmondott a gyerekeknek, de figyelmesen kellett hallgatniuk, hogy a tanulságait jól megjegyezzék.  – Leülünk oda a kastély melletti öreg hársfa alá, bújj ide a lábamhoz, és jól figyelj! – ült le kifáradva, és mesélni kezdett. – Valamikor régen, mikor ez a hatalmas fa még csak csemete volt, a vad Sajó folyó partján élt József molnár. A malomban nemcsak ő dolgozott keményen, hanem az ő Hanka lánya is, ezért a zsákok nemcsak liszttel lettek tele, hanem csengő pénzzel is. – Andris vastag, érdes ujjaival mutatta a garasok csengését, no meg azt is, hogy ezt a hangot ő csak a mesékből ismeri, aztán így folytatta: – Hankán kívül nem volt a molnárnak senkije, hát a vagyont csak neki gyűjtötte. – Hallgatsz-e figyelmesen, Tasi, vagy az álmosság kerülget? – kérdezte váratlanul. – Levegőt se veszek, olyan kíváncsi vagyok! Meg egy kicsit éhes... – vallottam be.– Bírd ki még egy kicsit, befejezem, aztán elviszlek a régi grófi jégveremhez, és kérünk az őrtől valami csemegét neked. Van ott hús bőven! – Jégverem! Az meg mi, és hol van? – a szemem kimeredt, a fülem hegyesen állt. – Ne szakíts félbe, míg a Hankovecről beszélek! Ezek a kutyakölykök mindig csak a hasukra gondolnak, a bölcs történetek meg nem érdeklik őket... – morgolódott Andris. Ezután már zavartalanul befejezhette a mesét:– Tudod, Tasi, a sors ellen nem tehetsz semmit, akár ember sorsa, akár kutyáé. Így volt ez a molnárral és az ő Hankájával is... Az országba betörtek a törökök. Raboltak, gyújtogattak, öldököltek. Rabságba is hurcoltak embereket – sok férfit és nőt elvittek török földre. Az oláhpataki molnár nemcsak a malmáért aggódott, hanem a lányáért is... Jól tudta, hogy azok a pogányok kifoszthatják a malmot. Megegyezett Hankával, hogy legalább a pénzt, amiből volt ott temérdek, elássák az erdőben. Így is történt. A kincset elásták egy százéves tölgy alá. Az apa még figyelmeztette a lányát: Hanko – mert így hívta őt –, már öreg vagyok, bármi megtörténhet velem. Jól jegyezd meg, hová rejtettük a kincset. Ha eljön az ideje, visszajössz érte. Még egyszer megismételte: Tudjad, Hanko!A törökök valóban kifosztották a környéket – előbb Dobsinát, aztán Oláhpatakot is. Bizony, a malmot is felgyújtották. A molnárnak a bánattól meghasadt a szíve. És Hanka? El se temethette az apját, mert elhurcolták őt török földre.  Sok víz lefolyt a Sajón, mire visszatérhetett szülőfalujába. Nem késlekedett, egyenesen az elásott kincsért indult, hogy abból építsen új malmot. De hiába kereste a százéves tölgyet. Annak bizony nyoma veszett! A hóviharok kidöntötték. A hegy, az egész hegyoldal megváltozott. Hiába ásott éjjel-nappal, a kincset nem találta meg. Az emberek úgy mondják, beleőrült. Hanka, aki már réges-rég az apja mellett nyugszik Ábrahám rétjén, míg élt, mindig az apja szavait ismételgette: „Tudjad, Hanko, tudjad, Hanko! – Hanko, vedz!“ És azóta ezt a domboldalt Hankovecnek hívják.– Látod, Tasi, nincs már itt se malom, se molnár. Nincs kire vigyázni. Tovább kell menned... – sajnálkozva simogatott engem Andris, de az ígéretét, hogy elvisz a kőből épült, jéghideg veremhez, nem felejtette el. Messzire vezetett a kastélytól, valamilyen tisztásra a Sajó folyó mellett. Ott egy fortyogó bogrács mellett melengette nagy lapátkezét egy jókora ember, kockás kötényben – a grófi szolga, neki volt a dolga az úri konyhát hússal ellátni.   – Miféle vendéget hoztál ide, Andris? Jöttetek a jégvermet megnézni, vagy a gulyás illata csalt ide benneteket? – kérdi, de még a fejét se fordítja felénk. – Csak menjetek nézelődni előbb, aztán majd gyertek megkóstolni! Előbb meredek lépcsőket láttam, melyek jobbról-balról egy ősrégi kőfalhoz vezettek, középen nehéz vaskapuval. Mintha valaki odaragasztotta volna a hegyhez...– És több fala nincs ennek a jégveremnek? – már látom magamat, ahogy kinyitom a vaskaput, és mögötte nincs más, csak a szikla.  – Már hogyne volna, te butus?! – nevet Andris a bajsza alatt. – Van neki, de belülről! A sziklába vájták... – és hív, hogy menjek, győződjek meg róla a saját szememmel.  Előbb ódzkodtam... bár a kíváncsiság környékezett, mégse akaródzott a sziklába bemenni! És az a hideg?! Brrr... a fogam vacogott, pedig nyár volt... és még csak a vaskapu mellett toporogtam. Végül mégis bekukkantottam.  Ha azt láttátok volna! Akkora helyiség, mint a tenyerem, de jó mély. Nézek lefelé, az alján jégtáblák csillognak... állítólag a következő télig kibírják. Felemelem a fejem, és ott – vaskampókon különböző elejtett vadak lógnak, zöld tollú vadkacsák, a közeli erdőben lőtt nyulak... A szívem is összeszorult ennyi teremtmény láttán, de... – Az éhség nagy úr, és enni kell... nem? – ezzel a néma kérdéssel nézek Andris szemébe. – Bizony ám... – bólintott, és visszamentünk a tűzhöz. Hogy miféle finom falat várt ott ránk, azt inkább meg sem mondom nektek, mert annyi nyálatok csorogna, amennyi víz van a Sajóban!
 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > A boldogság felé vezető út

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012