A hosszú-hosszú Szádelői-völgyön át

– Tasi, Tasi..., hogy nincs egy perc nyugtod sem! Pihenni is kell! – szidtam magamat. De hát a csoda, az csoda, mennem kell, ha már felhúztam ezt a bakancsot. Valójában hol is vagyok? Az egyik oldalon sziklák és fák, a másik oldalon fák és sziklák, közöttük tiszta vizű patak csobog.
– Vau, vau, vau, vau... – ugrottam egy hátizsákos, vándorbotos fiú mellé. – Hová sietsz ilyen kemény léptekkel? – de ő csak úgy elhúzott mellettem! Hogy nincs ideje a dumára, mert az egész völgyön végig kell mennie, és még vissza is kell jönnie. Mikor utána kiáltottam, hogy minek siet annyira, visszavágott:
– Még csak a Szádelői-szurdok elején járunk, vár még a Cukorsüveg meg a Király-barlang.
– Fura egy barát ez – gondoltam. – Egy kis beszélgetésre sem áll meg, csak tapossa az ösvényt, csak úgy porzik a nyoma. Milyen furcsa szavakat emlegetett? Méghogy szurdok! Cukor, eddig megvolna, ezt ismerem, de... süveg – hát az mi?! – a fiú felkeltette az érdeklődésemet.
– Ha barát vagy, magaddal viszel! – futottam utána, hogy majd megnyalom azt a cukrot én is. A nehéz bakancsban nem tudtam valami jól futni, de legalább a tappancsaimat nem sérti fel ez a sok kő.
Szótlanul mentünk egymás mellett jó ideig.
– Még jó, hogy találkoztunk – mondom neki örvendezve, ő meg csak hallgat.
– Kettesben kellemesebb a túra, legalább van kivel szót váltani – hízelgek tovább, ő meg csak hallgat. De míg elértünk a Cukorsüvegig, csak megeredt a nyelve, és elmesélt ezt-azt a titokzatos Szádelői-völgyről. Hogy állítólag még maga Mátyás király is vadászott errefelé, a husziták is végigrobogtak a tájon...
Közben megmutogatta az értékes virágokat, megnevezte az összes madarat, mely elrepült a fejünk felett, a gyíkot is, mely elsurrant a lábunk között. És mikor kicsit ügyetlenül kerülgettem valami közönséges növényfélét, a botjával is megfenyegetett:
– Vigyázz jobban! Ezeket gondozni és védeni kell, nem pedig ugrálni rajtuk! Csak itt nőnek, sehol máshol a világon! – Hát ezek után már olyan óvatosan lépkedtem, mintha hímestojáson járnék...
Az út fogyott a lábunk alatt, egyszer csak egy hatalmas fehér szikla előtt álltunk. Furcsa formája volt. Mintha a fürge patak partján nőtt volna ki, mely körül az egész völgy kanyarog. Vagy a patak kanyarog a völgyben?
– Mi volt előbb? A patak vagy a völgy? – kérdeztem tapasztaltabb barátomat teljesen összezavarodva.
– Persze, hogy a patak, te okostojás! – vigyorgott a fiú. Igazán nem tudom, miért.
– Hiszen épp a patak választotta el a Felső-hegyet a Szádelői-fennsíktól, mikor még emberek se éltek a világon. Hosszú évtizedek alatt alakította ki ezt a gyönyörű karsztvidéket a Blatnica-patak, mert ez a neve – nézett a fiú a Cukorsüveg csúcsos hegyére.
– Hogy nőtt ekkorára?! – nem titkoltam, mennyire meglepődtem.
– Dédapám úgy mesélte, élt valaha itt a környéken egy öreg pásztorember, aki egyszer nagyon megharagudott a pásztorkutyájára – egy fiatal csuvacsra –, mert az éjjel, ahelyett, hogy a nyájat űzte volna, egy nyulat hajkurászott az erdőben. A juhok meg közben szétszéledtek – kezdődött a réges-régi történet, melynek nagyon szomorú vége volt.
– Az a csuvacs, tudod, olyan tapasztalatlan, csintalan kutya volt, akár te. De a mogorva pásztor mérgében elűzte a háztól... Mikor elszállt az öreg mérge, nagyon megbánta a tettét, de hű kutyáját hiába kereste, hiába hívogatta – senki se látta többé. Úgy furdalta a pásztort a lelkiismeret, hogy aludni sem tudott tőle. Felkeresett egy javasasszonyt – egy nagyon bölcs asszonyt, aki mindent tudott –, és ő ezt a tanácsot adta: Nem minden rossz cselekedetet lehet jóvátenni, de próbáld kimutatni a jóságodat, megkönnyebbülsz tőle. Csakhogy a pásztor egyszerű ember volt, aki az élettől nem sok jót kapott, hát nemigen értette a szavait. De eszébe jutott, hogy a kiskutya nagyon szerette a túrót, és mivel ő is olyan jó szeretett volna lenni, akár a túró, semmi más nem jutott eszébe, mint hogy az édes túró halmocskáit egymásra rakosgassa. Napokig, hónapokig, vagy talán évekig... egyik túróhalom a másik után. Végül a sok túró kővé vált.
– Miért hívják Cukorsüvegnek, ha túróból van?! – kérdeztem megzavarodva.
– Ez csak egy monda, te bolondos! Nincs túróból, se cukorból. Csak az emberek nem tudták mivel magyarázni fehér színét, hát kigondoltak mindenfélét. Már elfelejtetted? Az igazság az, hogy a kúpformájú hegy alakját a Blatnica-patak alakította ki, amely évszázadokon át mosta a sziklát. Hogy miért fehér, mint a cukor? Mert mészkőből van.
Öröm volt hallgatni a bölcs beszédet, és mivel figyelmes hallgatóság voltam, elvezetett egészen egy sötét barlang bejáratáig, hogy arról is mesél majd:
– Századokkal ezelőtt nevezték el Király-barlangnak. Tudod-e, miért? – kérdezte, de meg sem várta a választ. – Jegyezd meg, maga IV. Béla király rejtőzködött benne, mikor fegyverhordozóival a tatár elől menekült.
Hallgatom lélegzetvisszafojtva, tágra nyílt szemmel. Nincs más választása, folytatnia kell a történetet:
– Azokban a kegyetlen időkben történt ez, a tatárjárás idején, mikor feldúlták az országot a tatár hordák. Béla király seregeit megverték, szétszórták. A király erre menekült, a fennsíkon át, a Galamboskőn, Felső-hegyen keresztül, míg végül ideért ebbe a barlangba.
– Itt nem találtak rá a tatárok? – kérdeztem aggodalmasan.
– Így történt az eset: egy nagy pók éppen sűrű hálót font a keskeny hasadékra, mikor a király ideért a kíséretével, és becsúszott a barlangba, hogy elbújjon üldözői elől. Nem tartott sokáig, és a pókháló egészen befedte a nyílást. Ekkor érkeztek meg a vad tatár lovasok, és épp a király búvóhelye előtti tisztáson ugrottak le lovaikról. A nyílást a sziklában hamar felfedezték, de mivel látták, hogy befonta a pókháló, úgy gondolták, oda senki nem mehetett be. Hát nyeregbe szálltak ismét, megfordították szőrös, zömök paripáikat, és olyan gyorsan eltűntek, ahogy jöttek.
– Jegyezd meg, kedves tacskó, a pókot nem kell bántani, mert sosem tudhatod, kinek lehet még hasznára...
Jólesett a csobogó patak mellett, az árnyékban hallgatni a mesét. Forró nyár volt, hát pancsoltunk egyet a Blatnica hűs vizében.
– Gyere, visszamegyünk, leereszkedünk a patak mellett... és megláthatsz még valamit! Útközben még mesélek neked egy kis faluról.
Füleltem élesen, de mielőtt a falu nevére rákérdezhettem volna, már mondta is:
– Valamikor régen, mikor még az egész vidéket, magát Kassát is a gaz Aba Amadé fosztogatta, ezen a vidéken a király első helytartója Tekus János ispán volt. Egy nap ismeretlen kereskedő állt elé, ezzel a komoly váddal:
– Nemes uram! Éppen a portékámat szállítottam Szádvár felől, hogy felkínálom neked a leggyönyörűbb selymeket a távoli Kínából, a legértékesebb fűszert és legillatosabb olajokat Indiából. Ahogy rakományommal a Blatnicán akartam átmenni, látom, hogy a híd ferdén áll. Átfűrészelték a tartógerendákat! Az utolsó percben tudtam csak lovaimat megállítani, mielőtt a mélybe zuhantak volna a rakománnyal együtt. És akkor a szikla mögül egy csapat zsivány zúdult rám! Mindenemet elvették, csak a puszta életemet hagyták meg!
Az ispán türelmesen végighallgatta a szerencsétlent, és el is hitte a szavát. És mivel a tettek embere volt, nem vesztegette az időt, Mátyás íródeákért küldetett. Írd, amit diktálok! – parancsolta. Mátyás bemártotta a lúdtollat a tintába, és cifra betűkkel írta a pergamenre az ispán szavait:
Én, a tornai Tekus János ispán elrendelem, hogy küldessék Torna várából tíz dolgos család a Blatnica-patak hídjához. Élelemmel és jószággal, fával és mindennel, mi életükhöz szükségeltetik, bőségesen ellátassék valamennyi. A parton hajlék, a legmagasabb dombon őrtorony építessék. Megengedem, hogy háromszáz hektár erdő kivágassék Szádvár és Torna vára között, egészen a görgői határig. Ez a föld mindörökre szabadon műveltessék, ültessék abba búza és rozs, hogy senki e vidéken többé ne éhezzen!
– Hát itt vagyunk Szádudvarnokon! Abban a faluban, melyet a tornai jobbágyok hoztak létre Tekus ispán parancsára – útitársam a beszédet olyan hirtelen hagyta abba, mintha elvágták volna. Lefeküdt egy hatalmas tölgyfa árnyékába, amilyen hosszú csak volt, jól kinyújtózott ... és elaludt.
Észre sem vettem, hogy kerültünk oda – olyan izgalmas volt az a történet. Talán itt-ott megtudok még valamit erről a községről... Egy nem túl nagy ház előtt állva ezt olvasom:
– Mú-ze-um... ­– de oda engem, kiskutyát egyedül be nem engednek! És mi lesz a kíváncsiságommal – azt most ki elégíti ki? Nem is tudom, kicsit méregbe jöttem-e, vagy csak a bakancsot untam meg, de levetettem, és bevágtam a fa alá. Nem kellett volna ezt tennem, mert...
... a fiú, a falu, de még a tölgyfa is eltűnt, csak a vackom maradt, és a világ minden kincse a vár alatti kuckómban – és mindez érintetlenül.

– Mi ez a varázslat, ami hol ide rángat, hol oda, meg egyik korból a másikba? – morfondíroztam, hogy szinte a fejem füstölt tőle.
Semmi okos nem jutott az eszembe, hát csak úgy vakon nyúltam valami könyv után, hogy legalább a képeket megnézegetem... és mit nem látok? Nagy arany betűkkel az van ráírva:
A Tornai vár mondái“. Rögtön olvasni kezdtem az elsőt...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > A hosszú-hosszú Szádelői-völgyön át

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012