Galamboskő és a friss görgői víz...

Hogy, hogy nem, egy magas, hegyes szikla mellett álltam. A réten, a szikla alatt, a bokrok és virágok közt egész csapat gyerek ült. Közöttük egy pásztor, két foltos kiskecskével, melyek nem törődtek semmivel, csak azzal, hogy körös-körül lelegeljék, ami ehető. Még a tüskés bokrokat is megrágták. A pásztor pipázott, és közben mesélt és mesélt... Hegyeztem a fülem, ahogy csak bírom, hogy egyetlen szót se mulasszak el...

– Jól van, ne unszoljatok már...! Igen, elmesélem nektek annak a sziklának a történetét – mondta az idős ember, és görbe botjával a szikla felé mutatott, mely mellett ott kuporogtam én is. A gyerekek meg se mukkantak. Fejüket abba az irányba fordították, kíváncsi szemmel méregették a sziklát.
– A régi időkben történt jó is, történt rossz is. Királyunk, IV. Béla a Sajó folyónál elvesztette a csatát a hatalmas tatár fejedelem, Batukán ellen és kérlelhetetlen serege ellen. A király csapata nagy volt, de a tatár harcosok tömkelegével nem vehette fel a versenyt – azoknak nem volt se vége, se hossza. Tatár nyilak ezrei űzték a királyi csapatokat és magát a királyt is hű kíséretével együtt. Nem maradt más hátra, menekülniük kellett.

A gyerekek szinte levegőt se vettek, olyan feszülten hallgatták. János bácsi, mert így hívták őt a fiúk, komoly hangon folytatta:

– Éhesen, szomjasan az itteni hegyek közt bujkáltak, ahol csak erdők, hegyek, sziklák voltak, amerre a szem ellát

– emelte fel az öreg pásztor a botját, mintha a vidéket fenyegetné vele. Pipájából közben újabb füstfelhőt eresztett az ég felé.
– Dicstelen menekülés volt az! Király urunk és kísérete nagyon elfáradt már, az éhségtől meg alig látott. Egyszer csak a hű katonák egy csapat galambot vettek észre. Csendben követték, merre szállnak. Sikerült is kinyomozniuk. A borzas galambfészek ott volt azon a legmagasabb, hegyes sziklán. Szívesen lelőtték volna a galambokat röptükben, de már nyiluk sem maradt a vesztes csata után – a pásztor megfordult, és botjával a legmagasabb kőbálványra mutatott.
–Király urunk kiéhezett katonái nem tétlenkedtek, utolsó erejükből végigvágtattak a Felső-hegyen, felmásztak a sziklán lévő fészekhez. Kivették mind a galambtojást, és nemcsak királyukat lakatták jól a nyers tojásokkal, hanem valamicske jutott nekik is – fejezte be fojtott hangon, de annál komolyabban a pásztor, és felszedelőzködött, hogy továbbindul a kecskéivel.

Valami még eszébe jutott, mert megtorpant. – Hisz a legfontosabbat még nem is mondtam! Azóta hívják ezt a sziklát itt fölöttünk Galamboskőnek. És tudnotok kell azt is, hogy ezen a sziklán egyetlenegy virág nyílik, egy szegfű. Akkor is, ha a széles határban nem virít semmi, egyáltalán semmi!
– Hogyhogy? – csodálkoztak a gyerekek, és nekem, hívatlanul jött mesehallgatónak sem fért ez a fejembe sehogy sem.
– Király urunk emlékére. Állítólag azon a sziklán később palotát épített. De hallottam azt is, hogy a király akkor a Galamboskőről egy közeli szurdékba menekült, és ott egy barlangban várta meg, míg a tatárok eltakarodnak a vidékről... De hogy valóban így volt-e, azt ma már nem tudja senki – dörmögte az orra alatt az öreg, és lassan elindult tarka kecskéi után.
Nem bírtam tovább titokban hallgatózni, kifutottam a rejtelmes szikla alól, és utolértem a pásztort a kiskecskéivel. Megmutattam neki a gyűrűt és a bele tűzött galambtollakat.
– Hol találtad ezeket, szerencsétlen kutya? – hiába magyaráztam, nem akarta elhinni.
Együtt mendegéltünk a völgyben a furcsa sziklák között, amelyekbe mintha lyukakat fúrt volna valaki. A helyi gazdálkodók állítólag darázskőnek hívják ezt. Tényleg darázsfészkekhez hasonlít a lyukaival, de János bácsi azt mondta, hogy ez tufa. Milyen mulatságos szó ez a tufa, gondoltam magamban, de aztán láttam, hogy a görgőiek barlangokat, pincéket vájtak ebbe a sziklába, és lakhelyeket építettek. Akkor már nem éreztem viccesnek, csak ámultam és bámultam.
Végül egy vízeséshez értünk, a víz mintha egyenesen az égből zúdult volna le a görgői házak mögött.
– Dehogy az égből! – mérgelődött a pásztor –, a falu fölötti karsztforrásból, a Felső-hegy lejtője alatt, onnan, abból a magasból zúdul le. Zúg és zúg ... a megsüketülésig.
Erre az öreg előhúzta a kulacsát, merített a forrás vizéből, és megkínált belőle engem is.
És hirtelen ... mit nem látok?! – Hisz ez a kulacs az én titkos kuckómból van! – csodálkozva néztem a pásztorra. Ő csak mosolygott a bajsza alatt, és a mancsomba rakta a kulacsot:
– Ne okoskodj, csak igyál egyet, jó friss víz a görgői víz! – és egy szemvillanás alatt eltűnt a pásztor, eltűntek a tarka kecskék.
És én, Tasi kutya?
Azt sem tudom, hogyan, azt sem tudom mikor kerültem újra az én búvóhelyemre, a vár alatti kuckóba.
– Uff, uff! Végre itt vagyok a vackomon, hisz már korog a gyomrom az éhségtől.
Mindjárt leharaptam egy jókora falat szárított vadhúst, a vizet kulacsomban meg egyenesen a görgői vízesésből hoztam.
– Juj, de hideg... Most pihenek egy kicsit, és aztán...?
Már épp egy jót nyújtóztam volna, hogy csavargástól fáradt tagjaimat pihentessem, mikor belegabalyodtam egy hosszú madzagba, amely valami ócska cipőből lógott ki.
– Csak nem valami bakancs ez?

Bizony hogy az volt. Nagyon csábított. Leszedegettem róla a pókhálót, letöröltem a port, és gondolkodás nélkül beleugrottam mellső lábaimmal.
– No de most így ki köti be a cipőfűzőt? – tettem fel hangosan a kérdést, amikor csődöt mondott minden kísérletem, hogy masnit kössek a fűzőre, pedig az összes elképzelhető akrobatikus pózt kipróbáltam. Nem maradt más hátra, mint a bakancsot a hátsó lábamra húzni, és rendesen bekötni, mert ki tudja, merre visz majd a mesebeli lábbeli?!
Alig volt időm a vándorbotot a kezembe venni, és becsapni a súlyos ajtót magam után, és máris egy ismeretlen ösvény kezdetén álltam...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Galamboskő és a friss görgői víz...

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012