A szádalmási nagy kalács

Mi ez, csak nem az édenkert? Mennyiféle fa, zöldellő fű, illatos bokrok, tengernyi virág. És a napocska! Csak mosolyog és mosolyog. Sugarai még a terebélyes almafa árnyékában is csiklandoznak. Pislogtam laposakat, hogy vajon jól látok-e, hegyeztem a fülem, hogy vajon jól hallok-e, csóváltam a farkam örömöm jeléül, és a gyerekek közé iramodtam, akik a füvön kergetőztek és hemperegtek.
– Gyere közénk! – kiabáltak vidáman.
– Milyen nevetséges kiskutya... – vihorásztak a virágos szoknyás kislányok. – Biztos nem a mi falunkból való! Hogy keveredtél ide? – firtatta a legbátrabb, a vörös hajú, szeplős Irénke.
– Nem vagyok se kicsi, se nevetséges! – tiltakoztam.
– Tasi a nevem, tacskó vagyok, és Krasznahorka várában lakom. Nagy úr vagyok!
– Tasi-ispán, Tasispán, hol marad a szép dolmány? – a kacagáshoz, csúfolódáshoz csatlakoztak a fiúk is, és körülálltak mind.
– Tasi, Tasi, üdvözlünk magunk között! – kántálták, és örvendeztek, az én szívem meg ugrott egyet örömében.
Aztán egyszer csak elhallgattak.
– Lakoma lesz, hozzák már, hozzááák mááár! – kiáltotta valaki izgatottan. És valóban, négy erős legény és négy cicomás leány a feje fölé emelve hozta az óriási kalácsot.
– Biztosan álmodom! Ekkora hatalmas kalácsot soha életemben nem láttam! – jajdultam fel a messziről illatozó kalács láttán. Pihekönnyű tészta, édes lekvár rajta, dió, reszelt alma és más finomságok.
– Ki fogja mindezt megenni? – kérdeztem a gyerekektől, akik valahogy megfeledkeztek rólam.
– Hogyhogy ki??? Hát mi mindannyian, az egész falu! A kalács nagy, jut belőle mindenkinek. Aki szorgalmasan dolgozott a földeken, kertekben, szőlőkben, mind megkóstolja – magyarázta most nagyon komolyan a vörös hajú Irénke.
– Ne félj, Tasi, marad neked is belőle. Mert mi az utazókat is megvendégeljük, ahogy illik.
– Milyen kedves szavak – gondoltam, és melegséget éreztem a szívemben. Irénke egyre szebbnek tűnt... De szeplős volt! Az orra, az arca... mindenütt.
– Tasi, maradj csak itt ülve, míg hozok neked egy jókora szeletet. A hársfa alatt, az árnyékban fogunk lakmározni – mondta Irénke komolyan, akár egy felnőtt. És elfutott a többiek után, akik már egy kupacba gyűlve osztozkodtak a jól megérdemelt jutalmon.
Lassan esteledett... Amíg a fiúk zsiványokról, kísértetekről meséltek, a lányok halkan dudorászva színes koszorúkat fontak a leszedett virágokból. És én? Az édességtől jóllakottan ücsörögtem köztük, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Csak még azt szerettem volna tudni, vajon minden nap ilyen bőséges-e az élelem, mint ma, vagy pedig... hát szégyen vagy se, megkérdeztem Irénkétől.
– Ezt a kedves szokást az őseink hagyták ránk – szüleink, nagyszüleink, ükapáink, ükanyáink. Így történt – kezdte mesélni olyan lelkesen, hogy az arca kipirult, a szeme fénylett, akár a szentjánosbogár.
– Valamikor régen egy jó földesúr az őseinknek sok jó termőföldet adott, hogy búzát, zöldséget, szőlőt termesszenek rajta. Szorgalmasak, dolgosak voltak, hát jól ment a soruk – az egész határ olyan volt, mint egy édenkert. Mindenből volt bőven, de még annál is több, nem is volt hova tenni a sok termést. Akkor a földesúr építtetett a falu szélén egy granáriumot...
– Mi a csoda az a gra, gra... – majd beletört a nyelvem.
– Hát granárium! Kőből épült nagy magtár, amelybe a gazdák a tizedet hordták a termésből. Aztán egyszer csak megtelt a granárium. Még a földesúr se tudta, mitévő legyen ennyi terméssel. Ahogy az már néha történni szokott, egy jó tündér segített rajta. Előbb azt a tanácsot adta, hogy keressen egy ügyes péket, aki hatalmas kalácsot süt, és jóllakatja vele az egész falut. De ilyen péket nem találtak, hát a tündér mást ötölt ki. Ez az illatos virágoskert mindig tele volt katicával, és a tündér ezeket változtatta kis kerek kemencékké. Azokban aztán sok-sok kalács sült, és mind egyszerre! – fejezte be Irénke, és már húzott is magával a granáriumhoz meg a különös kemencékhez, hogy a saját szememmel is láthassam, amiről eddig meséltek a csacsogó gyerekek.
– Ez volt ám a gyönyörű kirándulás... – nyújtózkodtam kis kuckómban. Még ma is nyalogatom magam mindenütt, ahol csak elérem, épp csak a fülem mögött nem. Nem tudom elfelejteni azt a finomságot, amelyből olyan bőségesen ehettem a gyerekekkel együtt. És persze nem feledhetem Irénke barátnőmet sem, akinek az arca olyan pöttyös, akár a katicabogár háta...
Még mindig el voltam érzékenyülve, de a titkos kuckóban sok felderítetlen dolog várt még rám. Tekintetem egy éles kardra esett, ezt biztos egy lovag hordta a derekán. Mindig is tudtam, hogy kíváncsi vagyok, hát nem lustálkodtam, valami vasgúnyát kezdtem rángatni, csillogott, akár az ezüst... Ráadásul még magamra öltöttem egy nehéz páncélt, megfogtam a kardot – és mivel tapasztaltam már a saját bőrömön, milyen varázshatalmuk van a tárgyaknak, melyeket a kezembe veszek, és a ruháknak, melyeket magamra húzok, nagyon reméltem, hogy bátor nemesurak korába csöppenek.
Így is lett...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > A szádalmási nagy kalács

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012