Kincsek tava

– Hisz ez olyan, mint a mesében! – meresztem a szemem a szép kis házikókra. Középen kicsi templom, a hársfa alatt lóca, messzebb rétek, mezők... – Mennyi ember, honnan kerültek ide? És milyen szorgalmasan dolgoznak!   Néhányan még nótáztak is munka közben, mások a hűvösben pihentek. Mindenütt béke és jó szándék honolt. És ehhez a szépséghez járult a pacsirták éneke és a dombocska alatt, a csipkerózsák között kígyózó patak csobogása. – Úgy tűnik, a legjobb útirányt választottam – a boldogság országába! – gondoltam, és megszaporáztam a lépést. A kanyarban az erdő alatt hirtelen egy keménykötésű gazdával találkoztam. Kalapja hátratolva, arca cserzett a hegyi széltől, bajsza betyárosan megpödörve... egy zörgő szekér mellett ballagott, melyet két lovacska húzott elégedetten.  – Vau, vau, jó napot kívánok, gazduram! – köszöntem, ahogy egy jólnevelt tacskónak illik. – Hova vezet ez az út? Tán valami áldott földre – okoskodtam –, mert szegénységet még itt nem láttam!   – Igazad van, kutyus, jó irányba tartasz. De még jókora utat kell megtenned, míg a hatalmas Érc-úr birodalmába nem érsz. Ott van csak bőség mindenből! A föld belsejében, de méginkább a tóban, ott óriási vagyon rejlik! Teli van kincsekkel – arany, ezüst, drágakő... annyi van belőle, hogy kilátszik a vízből. – És szegény halacskák? – jutott eszembe, és azon aggódtam, hogy a kincshegyek miatt nincs elég helyük az úszkáláshoz. – Még azok a halacskák is aranyból vannak! – Hűha! – jajdultam fel álmélkodva, és csak farkammal intettem búcsút a gazdának. Nem kell nekem arany, ezüst, de ezt a csodát látni akarom! – El ne felejtsd! – kiáltott utánam a gazda hátrafordultában. – Még át kell gázolnod több patakon, fel kell másznod arra a púpos hegycsúcsra, melyet Radzimnak neveznek, meg kell kerülnöd a Vas-hegyet, melynek mintha se vége, se hossza nem lenne, és csak mikor meglátod az erdőben megbúvó kis falucskát, melyet Kisszabosnak neveznek, akkor találod meg a Kincsek tavát. – Köszönöm, köszönöm, megfogadom a tanácsodat, jóember, vau, vau! – alig köszöntem el, már rohantam is a csodám után. Tekintetem váratlanul egy furcsa alakú dombra esett. Távolról fel sem tűnt, de minél közelebb értem, annál nagyobb és terjedelmesebb lett.Alaposan elfáradtam, de a tóhoz csak eljutottam. Igaza volt a gazdának. A víz alatt drágakövek csillogtak, mindenki annyit vehetett belőle, amennyire szüksége volt. Emitt egy legény tört le egy darab aranyat, amott egy öregasszony emelt fel egy csillogó követ, a parton egy szegényember, a felesége meg a tucatnyi gyerekük szedegette az aranyrögöket. Nem siettek, mert Érc-úr bőkezű volt azokkal szemben, akik kevéssel is beérték. Őrzője is volt neki – mindenki ismerte a derék Kolompost –, de nem volt annak gondja semmilyen rendetlenkedővel. Nem volt az emberek között kapzsi, aki elvitte volna, ami nem jár neki...Így volt ez, míg meg nem érkezett a tóhoz egy gyönyörű leányzó. Aranyhajnak hívták. Amikor meglátta azt a sok gyönyörűséget, egész megrázkódott bele: – Ha mindez az enyém lenne! – ennyi gazdagságtól egész elhomályosult a látása. Mindjárt azon kezdte törni a fejét, hogyan jusson a kincshez. Rögtön Kolompos után ment. Sosem látott még az szebb leányt, ráadásul nagyon kedvesnek találta, nem csoda hát, hogy hajlandó volt teljesíteni a kívánságát, amit a szeméből olvasott ki. – Kedves Kolompos! Olyan erős vagy és okos és ügyes... – hízelgett Aranyhaj –, mi lenne, ha ezt a sok kincset szekérre raknánk? – Hát azt ugyan minek?! – soha eszébe nem jutott volna ilyesmi. De a leányzó gyorsan meggyőzte a legényt, hogy ha megszerzik Érc-úr kincsét, ők lesznek a világon a leggazdagabbak.  – Milyen okos és élelmes vagy te, kedves Aranyhaj. Hisz itt hever a kincs már időtlen idők óta fölöslegesen. Csak a víz lesz tőle zavaros... – egyezett bele a legény, és máris indult, hogy kihalássza a kincset a tóból. Annyit küszködött azzal, ami nem is az övé, hogy izzadság lepte el a testét. Aranyhaj el sem búcsúzott senkitől, már ment is volna, hegyeken-völgyeken át, minél messzebb Érc-úrtól. A kedves Kolompossal együtt meg a teli hordókkal, amelyeknek súlyától meghajlottak a szekerek, recsegtek-ropogtak a kerekek, törtek a tengelyek...És akkor megdördült az ég, és villám hasította ketté! A föld megmozdult, a vizek magasba szöktek, hullámok csapkodtak egyik oldalról a másikra. És mindehhez még az arany-, ezüst- és rézkincsek csendülése és robaja. A brilliánsok – akár a villámcsapás – vakító sugarakat küldtek az ég felé.  Aztán csend lett. Nem hiszek a szememnek: – Hová lett a tó, hová tűntek a kincsek, hol a szépséges leány, aki mindezt az előbb még hordókba söpörte?Leugrottam a szikláról, hogy valami hullám magával ne rántson, és egy vastag fatörzsbe kapaszkodtam. A vér is meghűlt bennem, ahogy ott álltam felborzolt szőrrel, remegő farokkal. – Auú, auú...! – nyüszítettem, vonítottam. Nem is annyira a félelemtől, inkább a csodálkozástól. Csak válaszol valaki...?!– Aranyhaj! Aranyhaj! Hol vagy?! – hallottam a kiáltást a messzeségből. Egy hatalmas szikla magasodott mellettem, éppen ott, ahol egy szemvillanás előtt még a gyönyörű víztükör csillámlott. Isten tudja, hogy került oda. A bánatos Kolompos bújt elő mögüle. Lelketlenül bolyongott szegény... Újabb villám hasította az eget. A hegy mögül egy hang mennydörögte: – Itt én vagyok az úr! Én, Érc-úr! A legnagyobb úr mindörökké! Jegyezd meg, hűtlen őrző, megbüntettem Aranyhajat a telhetetlenségéért, téged meg az árulásodért. A világ végezetéig keresni fogod őt...!!! Hahaha! – hallatszott messzire a környéken. – Bocsáss meg, uram! Bocsáss meg nekem és Aranyhajnak. Mondd meg nekem, hol keressem?! Hogy tegyem mindezt jóvá? – kiabálta az éjjeli sötétbe Kolompos.– Keresd a föld mélyén. Ott van, mindazzal együtt, amit annyira szeretett. A gazdagsággal! Keresd őt, keresd  ő ő ő ő ő t...! – visszhangzott valahonnan a Radzim alól, és végighömpölygött az ijedt Kisszabos házikói felett. Csak a Vas-hegy sötét erdeiben halt el a kiáltás.Csak ezután csendesedett el a vidék. A nagy gazdagság minden fénye és dicsősége odalett mindörökre. És nekem – szerencsétlen Tasinak – úgy tűnt, hogy ez az áldott föld egy szemvillanás alatt elátkozott birodalommá változott... Csakhogy Kolompos nem adta fel. Kősziklákkal hadakozott, mintha az egész földet fel akarta volna forgatni. És ha egyet felemelt, mindig tiszta víz fakadt a nyomán. És csak folyt... ha csak folyt volna, csak úgy zúdult lefelé Kisszabos felől.  És a hold? Meggyújtotta az égen az összes csillagot, hogy világítson a lábam elé. Nehogy eltévedjek, míg az újabb kalandokat keresem.  ****Csendesen lépkedtem a csillagos ég alatt, egyszer sem vakkantottam, hogy az éjszakát nem zavarjam. Csakhogy hirtelen kialudt a hold is, a csillagok is! – Hová tűntetek mind? – hiába forgatom a fejem, sehol sincsenek!– Ez valami ördöngősség! Tán erre vezet az út a pokolba? – mondhatom, nem volt ám nekem mindegy... Ha reszkettem is a félelemtől, csak lépkedtem tovább, de nem sokáig. Megbotlottam egy kőben. Akármilyen hideg is volt és nedves is, mégis leültem rá. Csak egy pillanatra... de az álmosság legyőzött. Valaki meghúzta a farkamat.– Hogy kerülsz ide, te átfagyott kiskutyus? – mondja egy kedves hang, és egy gyöngéd kéz ölbe emel. – Biztosan eltévedtél, ha a kisszabosi alagútban találtad magad! Még jó, hogy időnként erre járunk, a Homolka-hegy alatt, ha a Rőcei-völgybe megyünk, és le akarjuk rövidíteni az utat. Hát te hová indultál?         Természetesen haza, Krasznahorkára! – mondom habozás nélkül.  – Jaj, te aztán jó turista vagy! Gyere, vissza kell fordulnunk! Ebben az irányban megyünk a Sajó folyó völgyébe, ahol valamikor a József-malom állt... Mit gondolsz, tetszene neked egy olyan malmot őrizni? – kérdi valaki, de hogy a választ is megvárná, azt már nem!– Ne félj semmit, mindjárt kint leszünk – és valóban, pár perc múlva már kint voltunk a napocska meleg fényében. Csak most láttam meg, ki kísért ki az alagútból – három mosolygós fiú. – No, jó sokat aludhattam! Csak azt nem sejtettem, hogy ilyen mélyen a föld alatt – de nekik nem volt idejük egy kiskutya meséire. Megvakargatták a fülem tövét, és már csak hűlt helyük volt. *** – Vajon miért is ijedtem meg annyira abban az alagútban, ha egyszer a csillagok nem világítanak a vár titkos folyosóján sem... – de nem is volt időm végiggondolni, már az említett folyosó közepén álltam.  – És most mitévő legyek? – töprengtem. – Továbbmenni vagy visszatérni? – Már meg is fordultam, hogy a Homolka-hegy alatti alagutat mégis megvizsgálom, de végül a kutyaész fölött győzedelmeskedett az üres gyomor, és titkos kuckóm mellett döntöttem. Nem tagadom, pukkadásig jóllaktam, és a vackom felé vettem az irányt, hogy még szundítok egyet... – Bárcsak arról a kedves kis folyócskáról álmodnék, hogy is nevezték a kisszabosi fiúk, talán sósnak? Vagy savanyúnak? És mit is mondtak a József-malomról? – félig már alszom, mikor az emlék újra felébreszt: – Az a szép kép, amelynek megrepedt a kerete! – hol is láttam? Végigkutattam az összes sarkot, míg végre megtaláltam a láda mögött elbújva. Jó, hogy ki nem esett a szemem... egy fürge folyó mellett faház áll, oldalán hatalmas kerékkel... és azon a keréken víz folyik keresztül!– Ez biztosan az a József-malom! – Alig mondtam ki az utolsó szót, egy folyóparton találtam magam...
 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Kincsek tava

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012