Hét domb, hét akol

A napocska elűzte az égről a sápadó holdat. Ragyogó napra virradtunk. Bár ezt inkább csak sejtettem. Igaz, varázslatos kuckómban megvolt mindenem, de az ablak alig volt tenyérnyi.
Óvatosan kinyitottam a bal szememet, aztán a jobbat, aztán – ahogy reggel mindig – ásítottam egy hatalmasat, nyüszítettem egy kicsit, kinyújtóztattam lábacskáimat. Mindenütt csend volt, mikor egyszerre csak elkezdtek zajongani a verebek, és a reggeli idillnek menten vége lett. Csiripeltek, vitatkoztak, veszekedtek... Miről fecsegnek ezek?! Fülelni kezdtem. Fülemet, mely belegabalyodott a kabát ujjába, gyorsan kibogoztam. Ejha! Ismeretlen tájakat emlegettek, történeteket, melyeket még sosem hallottam. Ezek biztos mesék lesznek!
Még mindig küszködtem a lustasággal, de a kíváncsiság erősebb volt. Azt mondom magamban:
– Lustálkodhatsz, ha majd olyan öreg leszel, mint Tascherl bátyó, most a világot kell megismerned!
A tarisznyába, amit a sarokban találtam, csak úgy hirtelenjében bedobtam valami harapnivalót meg a réges-régi kék kabátot – ha netán hűvössé válna az idő.
Elindultam hát az én mesevilágom irányába – és elfogott az öröm, hogy most már nemcsak egy akárhonnan szalajtott kurta farkú tacskó vagyok, van már nekem nevem is...
– Tasinak hívnak!
– Vau, vau, vau...! – köszöntöttem a magam módján a várfalakat, aztán irány a nagyvilág! Egyenest az orrom után.
– Milyen egyszerű dolog a vándorlás... – gondoltam, büszkén a saját merészségemre. És akkor hirtelen kettévált az út.
– És most mitévő legyek? Balra vagy jobbra? Ec-pec-kime-hecc... – számolgattam az orrom alatt dörmögve. – Hát akkor merre is? Jobbra!
Nekiiramodtam, farkamat vidáman csóválva, de pár perc után már alig bírtam magam vonszolni a meredek, kanyargós úton. És milyen poros volt! Inkább beugrottam a bokrok közé. Tüske ide, tövis oda, legalább a kerekek alól felcsapó por nem sodor le az árokba...
– Sejtettem én! – hideg járt át. Felvettem a kabáromat, és...
Valami falucskában találtam magam.
– Voltam már itt, vagy mégse?! – mormogtam magamban.
És akkor hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna fel, ott állt előttem egy fáradt vén kutya, és rekedt hangon kérdezte, hogy vajon eltévedtem-e.
– Te nem vagy idevalósi, ugye? – nézett rám szomorú szemekkel. – Meguntad a kényelmes életet a gazdád oldalán? Azért szöktél meg, hogy élvezd a szabadságot? Ugye, eltaláltam? – ugatta szigorúan.
– Jól látod, nem vagyok idevalósi. De a többiben tévedsz – nincs nekem gazdám, se otthonom. És bár még egész kicsi vagyok, teljesen egyedül alszom Krasznahorka várában egy titkos kuckóban. A nevemet is csak nemrégiben kaptam. Tasinak hívnak. Az én híres-neves nagybátyám, Tascherl nevezett el. Tán még nem hallottál róla?
– Hallottam vagy nem hallottam, mindegy az, nekem egész más gondjaim vannak, mint az úri kutyáknak – vakkantotta ez a falusi bundás. Meg is sajnáltam, biztos nem sok jót élt át életében. Meg is kérdeztem:
– Hogy hívnak, és kinek a házát őrzöd?
– Bodri vagyok, a vén Bodri, és amióta az eszemet tudom, mindig az öreg Istvánt szolgáltam, a falu strázsáját. Beteg már és gyönge, a hallása sem a régi. De mesélni úgy tud, ahogy senki a világon. Gyere velem, hallgasd meg... Nem is mész egy tapodtat se semerre, ha belekezd a regéibe.
Egész este ott heverésztünk István strázsa lábánál. A mesezsákból meg csak úgy ömlött a sok történet, egyik a másik után...
– Tudjátok-e, hűséges állatkák, hogy épült az a vár a szépséges várhegyen? - kezdte az öreg István, és a falu fölött magasodó dombra mutatott. Persze, hogy nem tudtuk. Lélegzetet is alig vettünk, olyan kíváncsian figyeltünk.
– Valamikor réges-régen, mikor még azok a fenyők, ott, kis magocskák voltak csak, egy pásztor járta ezt a vidéket. Bebeknek hívták. Reggeltől estig bandukolt a bárányai után. És éjjel? Összegömbölyödve aludt a meleg, gyapjas állatok mellett, csak úgy, a szabad ég alatt. A csillagos ég volt a takarója. Jól ismerte a messzi határt. És minden élőlényt a vidéken.
Egy napon észrevette, hogyan lesi a héja a mezei egérkét. Nosza, kapta magát, és még éppen idejében mentette ki a héja karmai közül a cincogó kisegeret. De egyik egér nem olyan ám, mint a másik. Ez maga az egérkirály volt, és gazdagon megjutalmazta Bebeket. Adott neki egy jótanácsot:
– Menj éjszaka az erdőbe, és mikor harmadszor is megbotlasz egy kőben, hát fordítsd ki azt a földből!

A pásztor szót fogadott. Jótett helyébe jót várhatott, mert a szikla alatt aranyat, ezüstöt talált. Berakta egy nagy bőrzsákba, és útnak eredt, de hazafelé még egyszer megbotlott egy még nagyobb kőben. Úgy csillogott az, mint a legfényesebb csillag az égen. Nem volt az ezüst, nem volt az arany, de még csak réz sem. Hatalmas gyémántot talált!
Bebek, aki szegény volt, mint a templom egere, ráadásul hat fia volt, jól eldugta a kincseket, hogy a vidéken csavargó zsiványok el ne lopják.
Másodnapon vagy harmadnapon beterelte bárányait a karámba, jól bezárta a reteszt, és felkerekedett, hogy megkeresse a királyt. Hogy bizony elviszi neki azt az értékes követ, ha már egyszer királyi birtokon találta. Meg is örült a király a kincsnek, és méltó jutalmat akart adni a szegény pásztornak.
– Milyen fizetséget akarsz ezért a kincsért, amit becsületesen elhoztál nekem?
– Hát, felséges királyom, elég lesz, ha adsz nekem hét dombot... – kérte tisztelettel Bebek.
– És mire lesznek neked a csupasz dombok? – kérdezte a király csodálkozva, és somolygott a bajsza alatt. – Ez ám a furcsa egyezség, ha a gyémántot dombokra cseréled, ahol csak a fű nő!
– Éppen ilyen dombok után vágyódik a lelkem. Nyájat őrzök, a juhaimnak meg legelőkre van szükségük. Minden dombon felépítek egy aklot – magyarázta a pásztor a királynak.
– De Bebek nem volt ám buta, sőt jól látott a jövőbe. A kő alatt talált garasokból nem aklot, hanem várat épített minden fiának. Sokáig magasodtak még a vidék felett – Körtvélyes felett Szádvár, Jablonca határában Sólyomkő, aztán ahonnan a nap kel, Torna vára és három vár a nyugati dombokon – Pelsőcön, Berzétén és Csetneken. A hetediket magának építette – Krasznahorka büszke várát, az volt a legszebb, és az is maradt. Ott áll, nicsak, a falu felett – fejezte be a mesét az öreg István.
– És a többi... – az már nem áll?!
– Bizony nem. Némelyikből csak a csupasz falak vannak meg, olyan is van, ahol már csak egy kőhalom maradt, benőve mindenféle tüskés folyondárral... vagy leomlott a vár egészen.
Az öreg szívesen szunyókált volna egyet, de Bodrit, meg, bevallom, engem is még furdalt a kíváncsiság, milyen úr lett vajon a szegény pásztorból. De István erre csak legyintett:
– Nincs annál rosszabb, mint ha a szegény meggazdagszik! Nem hallottatok a rablólovagokról?! Azok voltak ám a bitangok! Ferenc és Imre, Bebek pásztor leszármazottai is közéjük tartoztak. Elvitték a templomokból a harangokat, ágyút öntöttek belőlük. A várban is az összes ágyú ilyen szentségtörésből származik – a strázsa mérgesen kiköpött a sarokba. De aztán elcsendesedett. Megtömte a pipáját, és szó nélkül pipázott. De ezt se tehette sokáig. Hirdetni kellett az esti órát. Fogta a tülköt, a vállára akasztotta, és lassan, lépésben járta be a falut.
– Tütű... tizet ütött már az óra... – csak úgy zengett a határban, elhangzott egész a várig, mely Bebek egyik dombján állt.

– Tütű... tizet ütött... – juj, de megrémültem! Kidugtam orromat a grófi kabát alól. Csend volt mindenütt. Se Bodrit, se a strázsát nem láttam többé.
– Csak álom lett volna? – mormogtam, és ásítottam egy nagyot.
– Alvás, az igen, de álom mégsem lehetett! A grófi kabát az oka. Miatta kerültem a régmúlt időkbe – villant át a fejemen.
– Mi lenne, ha most felvenném... – turkáltam a színes ruhakupacban – ... ezt a csodás csíkos rövidnadrágot. Mintha rám öntötték volna. Egy jó kis nyári kirándulás... – nem is gondolhattam végig, már megint egészen más korban voltam.
Szádalmáson, ebben a termékeny falucskában a gazdák épp a tizedet hordták be a gazdag termésből a granáriumba. De ez már egy másik történet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Hét domb, hét akol

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012