A találkozás

Nem fenékig tejfel a vándorlás...
Körös-körül csupa hegyek, sötét erdők, lakott helynek semmi nyoma, falunak se híre, se hamva...
– Na végre! – sóhajtottam megkönnyebbülten, a végkimerülés határán.
Az út mentén, egész közel: mit látnak szemeim?!
Mennyi szépség! Magas fák, csodás virágok, gyönyörű bokrok. Közöttük valami titokzatos épület fehérlik a virágzó-zöldellő kert közepén.
Maradék erőmet összeszedve szaporáztam lépteimet. Parádés kerítésnél álltam meg, óriási fehér oszlopokkal és három vaskapuval. Megrángattam az elsőt, de sehogy se bírtam kinyitni. Megpróbáltam hát a kisebbiket – talán az lesz a kutyabejárat – és az is volt valóban. A táblán valami felirat állt:
– MA...U...ZÓ...LE...UM – alig tudtam kibetűzni a különös szót. – Vajon mi lehet? – habozva léptem be. A parkban találtam magam, épp a fehér házzal szemben. Sehol egy lélek... óvatosan lépkedtem, egész halkan, mintha minden aludna itt, pedig messze még az este. Hirtelen kettévált az út... rögtön tudtam, hogy megkerüli a házat mindkét oldalról. Nem tudtam neki ellenállni – eliramodtam, hogy lássam, igazam van-e.
– Mi ketten, te meg én, rokonok vagyunk? – tértem vissza ahhoz, ami a legjobban izgatott.
– Világos! Hát nem látod? Te is tacskó, én is tacskó ... igaz, kicsit nagyobb. A mancsunk, a farkunk – mind egyforma. És a jobb fülünk jellegzetes formája, az nem lehet véletlen! Az a családunk jele! – magyarázta Tascherl. Aztán megtorpant:
– Egyáltalán mi a neved? Nem szólsz semmit, csak reszketsz. Éhes vagy, szomjas vagy, vagy talán fázol?!
– Kedves Tascherl úr, ez is, az is meg amaz is. Elindultam a világba... és még nevem sincs – magyaráztam félénken. És bizony a sírás kerülgetett.
– Haha... Csak nem akarsz itt nyafogni, könnyet potyogtatni! – nevetett Tascherl. – Méghogy úr vagyok én neked?! Én vagyok a te ük-ük-ük-nagybátyád, Tascherl bácsi, hívhatsz bátyónak. És mostantól te vagy az ük-ük-ük-unokaöcsém, és ha már nincs más neved, Tasi leszel. Egyetértesz?
– Hát persze! Ki tiltakozna ilyenkor? – örvendeztem. A nevem rögtön megtetszett, a nagybátyám meg még jobban. Örvendezve futkostam, ugráltam a talapzat körül, és büszkeséggel, szeretettel néztem hatalmas bátyámra. Észre sem vettem, hogy este lett.
– Hagyd abba az ugrándozást, és jól figyelj! – mondta nagyon komoly hangon, fejét a közeli dombon fehérlő vár felé fordítva. – Nézd meg jól! Nem veszel észre semmit? – kérdezte komor arccal, és kőszeméből könnycsepp gördült le, aztán egy másik, meg még egy...

– Tudod te, Tasi, hogy se villám, se háború, se az évszázadok meg nem rongálhatták annyira Krasznahorka várát, az Andrássy grófok híres birtokát, mint az a tűz, mely nemrég gyúlt a várhegy alatt?! Égett minden – előbb a váralja száraz füve, aztán a kapuk, végül a tető is...! Kész csapás! Nem sok hiányzott, hogy az egész vár hamuvá váljon – hajtotta le a fejét Tascherl. Az esti sötétség eltakarta bánatát, melyet képtelen volt leküzdeni. Aztán felcsillant a szeme:
– Figyelj jól, Tasi, elárulok neked egy igazi titkot... Itt a közelben van egy föld alatti alagút bejárata. Biztonságosan elvezet a várig. A falak alatt találsz egy titkos kuckót. Mert a mesebeli kuckóknak szerencsére a tűz sem árthat! Oda bármikor bevackolhatod magad... – kísért kedves pillantásával a bátyó. Aztán újra felült a kőtalapzatra a parkban, hogy évtizedekig trónoljon ott ismét.
Pontosan úgy cselekedtem, ahogy mondta, és egy csöppet sem féltem. Sejtettem, hogy az alagút végén ott vár rám ... a nagy kaland.
A titokzatos kuckó ajtaja alaposan nyikorgott. Mikor nagy keservesen sikerült szélesre tárnom, majd kiesett a szemem.
– Hová kerültem? Csak nem a mesébe? – hallottam a saját hangomat. Középen terített asztal állt, pecsenye illatozott, a kancsóban kristálytiszta víz... És az a gyönyörűség! Arannyal vasalt faládák, csillogó dukátokkal tele, díszes kardok, pengék, kulacsok és pásztorbotok, mindenféle mulatság gyerekeknek és kutyusoknak, mesekönyvek, de még fehér és szürke galambtollak is. Egy régi festmény kerete mögül kandikáltak ki, amelyen valamilyen nagyúr parádézott szépséges asszonyával... És az a sok kabát, mundér, mindenféle gúnya, élénk színű brokát – tán a világ összes kincse! De ami a legfontosabb volt fáradt lábacskáimnak: egy puha kis bélelt vacok.
– Még valami takarófélét! – gondoltam, mikor egyszer csak megláttam egy posztókabátot, amilyet a grófok hordtak hajdanán. Vagy a huszárok? Egy pillanatig sem tétováztam. Amint belebújtam – mekkora csoda történt! Mikor az utolsó gombot is begomboltam, egy szemvillanás alatt csodálatos kastélyban találtam magamat, amely valamikor az Andrássyak birtoka volt. Sehogy sem fért a fejembe.
– Hogy menjek vissza? – és gyorsan kigombolkoztam.
Újra a kuckóban voltam. Tovább kísérleteztem. Levetettem a kabátot, és egy sodronying után nyúltam, amely annak idején a fegyverhordozók testét védte. Újabb csoda: a császári seregben találtam magam, már épp a törökre rohantunk volna... gyorsan eldobtam az inget. Harmadszorra azt mondtam magamban, egy teljesen közönséges posztógatyát húzok magamra:
– Jaj, hisz akkor juhász leszek – jöttem rá, mikor futhattam a nyáj után... Inkább újra levetkőztem.
Próbálgattam én mindenfélét: mundért, pantallót és kalpagot, és bizony mindig abban a korban találtam magam, ahonnan a ruhanemű és a többi dolog származott. Legjobban mégis a grófi kabát tetszett. Beleburkolóztam, és elnyújtóztam a vackomon, gondolván, hogy pihenek egyet a hihetetlen élmények után.
– Azt hiszitek, elaludtam? Dehogy! Mert az a grófi kabát, amely alá bebújtam, nem volt ám akármilyen...
Hát így kezdődött az én nagy mesebeli vándorlásom.

 

 

 

 

 

 

 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > A találkozás

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012