Tasi Mecenzéfen

A városka félig üres volt... csak itt-ott futkostak kisfiúk, vaskarikát hajtva maguk előtt,   vagyis régi hordóabroncsokat. Mások rongylabdát rúgtak, melyből már cafrangok lógtak ki a sok rugdosástól. A zörgő karikák lefelé repültek a lejtőn, a gyerekek meg utánuk – kiáltozva, kacagva...
Szívesen vetettem volna magam a labda után, tán még a repülő karikákon is átugráltam volna, de olyan meleg volt, hogy inkább lekuporodtam hátsó lábaimra, hogy pihenek egyet az árnyékban. Kényelembe helyeztem magam egy fa alatt, a kisüzletbe vezető kőlépcső mellett.
Körülöttem fiatalasszonyok járkáltak, fehér kendőkkel letakart kosarakkal. Többen meg is szólítottak, talán valami nyalánksággal akartak kínálni, de én egyáltalán nem értettem a beszédüket. Délben – épp harangoztak a toronyban – kilépett az üzlet elé egy nagydarab ember, az üzletes. Csontot dobott elém, vizet is hozott egy tálkában... Szépen meg is köszöntem:
– Vau, vau, mester úr, köszönöm, ez jólesett nekem. Bizony már alaposan megéheztem, megszomjaztam.
– Hová indultál, csak nem vándorútra? – nevetett, és leült mellém a lépcsőre. – Vagy csak eltévedtél? – és adott egy újabb csemegét, amitől még a fülem mögött is megnyaltam magam.
– Ha mindent elmesélnék, el sem hinné, hát csak annyit mondok, hogy Tasi a nevem..., Tasi tacskó.
– Ne mondd! – csodálkozott, és láthatóan megörült. – Akkor a mi vidékünkről vagy. Gróf urainknak is volt egy tacskójuk, és azt majdnem úgy hívták, ahogy téged, Tascherlnek. Csakhogy nálad jóval, de jóval idősebb volt!
– Aú..., jól ismerem, ő az én üknagybátyám! – mondtam büszkén. – Hosszú-hosszú évek óta ül egy kőtalapzaton a parkban, Kransznahorka várától nem messze. Ha onnan származik, ismeri jól... – jegyeztem meg fontoskodva, akár a nagyok. 
Üldögéltünk egy kicsit, beszélgettünk. Igazán boldog voltam, hogy legalább a kereskedő úr beszédét megértettem. Már-már szedelőzködtem volna, mikor eszembe jutott, hogy nem is tudom, hova tévedtem, és milyen nyelven beszélnek az itteni emberek.
– Tasi, hát nem tudod, hogy Mecenzéfen vagy? Nagyon híres, büszke város ez! Ügyes, dolgos iparosokkal tele, akiknek az ősei a régmúltban valahonnan a flamand vidékről jöttek ide. Nem érted őket, mert német nyelvjárásban beszélnek, mántául.
Úgy meglepődtem, hogy a szám is nyitva maradt. Egyszerre csak a földim felállt, és bement az üzletébe, mert dolga akadt. Még a vállán át odakiáltott:
– Gyere vissza estefelé, Tasi, kapsz újra ennivalót, friss vizet is, az nagy kincs itt kezdettől fogva. És még egy mondát is elmesélek arról, mért hívják Mecenzéfet úgy, ahogy hívják.  
– Csak már este lenne! – a kíváncsiságtól mozdulni sem tudtam, mintha odaragasztottak volna a földhöz. Egyszeriben kidugja a fejét az ajtón:
– Aztán rendesen viselkedj! Ne ugass, ne voníts akármiért, ne kergesd a gyerekeket az utcán... Inkább nézelődj az udvarokban, hogy lásd, mi minden történik a mecenzéfi műhelyekben – és már ott se volt.
Elindultam hát felfelé a városban, óvatosan lépkedtem a gömbölyű utcakövön. Az udvarokból nehéz kalapácsütések hangzanak, a műhelyekből, hámorokból, kovácstűzhelyek mellől verejtékező mesterek kukkantanak ki hosszú bőrkötényben. Már első látásra is nagyon erősek. Kezükben nagy kalapácsok, fogók. Jellegzetes szaguk van – talán a vastól és tűztől?
Az udvarokban új lapátok, ásók, kapák és más vasszerszámok halmozódnak. Mind eladásra való. Biztos gazdára talál a környéken a piacokon, vásárokon, valami még a nagyvilágba is elkerül belőle... Itt meg díszes kaput látni, mindenféle tekergő rácsokat – szintén vasból. 
– Hol is láttam ilyet?! – gondolkodom erősen, szinte füstöl a fejem, mint a kovácsmestereké... – Tudom már! A park, ahol Tascherl bátyó szeretett gazdái álmát őrzi, szintén ilyen gyönyörű kerítéssel van körülvéve!
Estefelé találkoztam az összemaszatolt bányászokkal is, akik a fáradtságtól alig vonszolták magukat. Meg is ijedtem egy kicsit, mert fekete arcukban csak a szemük fehérje világított. Egészen elszomorodtam, hogy milyen nehéz munkájuk van – ráadásul a föld mélyén, a veszedelmes vasbányában. De ha ők nem lennének, hogy tudnák a mesterek a sok hasznos szerszámot elkészíteni? Hiszen arra meg a többi embernek van szüksége!
Az igazat megvallva, megkönnyebbültem, mikor észrevettem a földimet üzlete ajtajában...
– Már vártalak! Hogy bizony elvesztél-e ebben az idegen világban, vagy nem estél-e be, neadjisten, a Bódvába.Veszélyes, vad folyó az! – magyarázta jóakaróm, és közben bezárta a nehéz vaskaput. A lépcső mellé vizet tett egy tálkában, egy másikban pedig az ebédről maradt csemegét rakta elém. 
Aztán fáradtan leült a felső lépcsőfokra, és a hátamat simogatta. Néha megvakargatta a fülem tövét is. Már épp arra gondoltam:
– Jaj, az Isten kasában sem lenne jobb dolgom, ahogy azt nálunk, Gömörben mondják!
Így pihentünk jó ideig, aztán eszébe jutott, hogy mondát ígért Mecenzéfről. – Akarod hallani? – kérdezte, de nem is várt válaszra. Csak úgy csöndesen mesélt a sötétben:
– Egyszer régen ezen a vidéken egy veszedelmes bestia garázdálkodott. Egy sárkány! Fiatal lányokat evett, megfogta és felfalta mindet. Senki sem volt képes elűzni, se megölni. Egyszer a városkába költözött egy bátor és okos asszony. Metzen volt a neve. Ahogy előtte sokan mások, ő is flamand földről jött. Nagyon hamar rájött, mi történik itt, milyen szerencsétlenség ért sok fiatal leányt. Eszébe jutott, hogy készít egy nehéz vasbabát, olyan ruhába öltözteti, amilyet a fiatal lányok hordtak, és a bestia barlangja elé rakja. Úgy is történt. Amikor a sárkány meglátta a felcicomázott „leányzót“, rávetette magát, és jó étvággyal felfalta. Csakhogy nem húsból, nem csontból volt az, hanem vasból. A furcsa lány úgy megártott a sárkánynak, hogy nemsokára kilehelte a lelkét – már ha volt neki egyáltalán. A telepesek annyira hálásak  voltak az ismeretlen asszonynak, hogy a települést róla, Metzenről nevezték el Mecenzéfnek.
A lélegzetem is visszafojtottam, úgy hallgattam. Aztán bevillant az agyamba, hogy az a vasbaba ott van a titkos kuckómban... és én még azt hittem, ólomból van! – mancsommal a homlokomra csaptam, és csodás vándorlásom Mecenzéfre a napnál is világosabb lett. 
A varázslat, az varázslat!
Az üzletes egyszeriben sehol sem volt, és a visszautam nagyon egyszerű volt. A titkos folyosó küszöbén eszméltem fel, az alagút ismét szerencsésen elvezetett egyre titokzatosabb kuckómba. 
– Legszívesebben szunyókálnék egyet, hozzá egy jó mesét... – nem volt időm tovább ábrándozni. Hova kerültem voltaképpen?

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Tasi Mecenzéfen

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012