Oláhpatakról Betlérbe

Nem maradtam Oláhpatakon, a malomőrzésből sem lett semmi. Hogy miért? – ha figyelmesen olvastátok az előző mesét (A boldogság felé vezető út), akkor biztos tudjátok.
Visszaindultam hát Krasznahorkára, ahol a titkos kuckóban még sok olvasatlan mese és monda várt rám. Nem tudhattam, miféle kalandom lesz még útközben...
Ahogy Andris, a harangozó tanácsolta, akinek olyan jó a szíve, mint az oláhpataki harang, abba az irányba tartottam, amerre a Sajó folyik – lefelé Gömörön át. Elhaladtam Gócs, Alsósajó és Henckó falvak mellett, és ott is maradtam volna, ha rám nem kiált egy kocsis egy nagy szekérről:
– Ej..., ej, öcsém, te nem valami kóbor kutya vagy?
– Én, kóbor? Elgondolni is rossz! Ha megyek is árkon-bokron át a kaland után, nemzetségem nagyon becses és tiszteletreméltó volt mindig, és ma is az! – ugattam neki magyarázatként. A férfi jókedvűen nevetett, meghúzta a gyeplőt, és a lovak megálltak. 
– Ha olyan nagy úr vagy, ugorj fel, elviszlek a kastélyba. Nem messze, csak ide, Betlérbe.  
Nemsokára megálltunk egy gyönyörű vaskapu előtt, amely mögött nemcsak csodálatosan szép kert volt, hanem egy kastély is! Sosem láttam még ennél szebbet!
– No, ezt aztán nézegetheted! – mosolygott a bajsza alatt a kocsis. – Ugorj le a szekérről, és ne félj semmit. Lehet, hogy épp itt vár rád a boldogság... – javasolta jólelkűen, és eldöcögött a falu felé. 
A nyitott kapun át besurrantam az udvarra. Az orrom mutatta az utat. A konyhában sült malac illatozott, és az éhségtől már könnyek szöktek a szemembe.
– Lányok, lányok, nézzétek csak! Egy kis tacskó tévedt be hozzánk... egészen olyan, mint Tascherl volt, az Andrássy-grófok hű kutyája! – a konyhából két-három főkötős konyhalány futott ki. Simogatnak, beszélnek hozzám egymás szavába vágva. Jóságukból bátorságot merítettem, így nagyobb lelkifurdalás nélkül ott maradtam a konyhában. Behúzódtam az asztal alá, hogy ne legyek az útjukban. 
– Tán adnak inni, és dobnak nekem egy kis tarját... – ábrándoztam az illatok alapján.
A lányok dolgoztak, akár a méhecskék. Sütöttek, főztek, kalácstésztát dagasztottak, fazekakat, tálkákat mosogattak, közben énekeltek vagy beszélgettek. Este még kisöpörték az összes sarkot, és leültek a kisszékekre pihenni. Egyik kezükben egy pohár tej, a másikban a még meleg kenyér illatozott. Épp az előbb sült meg egy akkora kemencében, amilyet még sosem láttam...
– Marinka, megígérted, hogy elmeséled nekünk azt a mondát, amit még a nagyanyád mesélt... – kérlelte a szeplős kis Zsuzsi szolgáló. Marína felállt, csípőre tette a kezét, és így kezdte:
– És nem fogtok félni, ha boszorkányokról fogok beszélni nektek?! 
– Azt inkább ne, mert Julcsa nyöszörögni fog a félelemtől, beszélj inkább arról a koldusról... – kérte Zsuzsi.
– Betlerről? Azt a mesét már vagy százszor hallottátok...! – csodálkozott a leány.
– A kis vendégünk még nem hallotta... Tényleg, téged hogy hívnak?  
– Tasi a nevem, és abból a nemzetségből származom, mint Tascherl bátyám – dugtam ki a fejem az asztal alól, de aztán már csöndben hallgattam a mesét:
– A környező hegyekben-völgyekben egy öreg koldus csavargott. Betlernek hívták. Az egyik este az Ökörhegyen baktatott keresztül, melyet jól ismert, de olyan fáradt volt, és olyan éhes, hogy alig látott a szemére, hát eltévedt a sötét hegyen. Nemsokára a fák közt valami fényt látott pislákolni. 
– Istenem, csak lesznek ott jószándékú emberek! – reménykedett a szerencsétlen, és utolsó erejét összeszedve odavonszolta magát a szerény házikó ajtajához. Hogy aztán mi történt, arra már nem emlékezett...
Csak reggel jött rá, kik mentették meg az életét. Kérges tenyerű, de jószívű emberek voltak – gömöri vájárok, akik mindennap a mélyben bányásztak, és a föld gyomrából aranyat, rezet, vasércet hoztak a felszínre.
A friss vizű forrásnál építettek neki egy kunyhót. Az öreg Betler  mindvégig hálás maradt. Úgy őrizte a forrást, akár a szeme fényét, hogy soha ki ne apadjon, és az emberek ihassanak belőle a nehéz munka után. És amikor elköltözött a másvilágra, tisztelettel őrizték az emlékét, és a falucskát róla nevezték el Betlérnek.
Ez volt ám a szép szomorú történet – sóhajtottam, és a könnyem se bírtam visszatartani. A konyha mellett a lányok kis vackot készítettek nekem – éppen tacskónak valót. 
– Aludd ki magad alaposan, Tasi, mert holnap ünnepnapra virradunk, de nem lesz ám az könnyű nap – simogatott meg Marinka.
– Nem könnyű, de vidám – nevetgélt Zsuzsi, és a szeplők ugráltak apró orrán.
– Mi lesz, mi történik? – ugrottam nagyot kíváncsiságomban.
– Hát ugyan mi?! Nem tudod? Az Andrássyak szenvedélyes vadászok, és ahogy ilyenkor általában, most is tele lesz a park vadászokkal, szép lovakkal, melyeket a távoli Arábiából hoztak, és fajtiszta vadászkutyákkal – magyarázta fontoskodva Zsuzsi, és beszéd közben előkészített valami finomságot az úri lakomából. 
– Itt van, Tasi, mert reggel nagy lótás-futás lesz! Mert a Hubertus-vágta, az nagy ünnep, és nemcsak a betléri kastélyban!
És valóban...
Mondom nektek, igazi úri huncutság az a Hubertus-vágta!  
Korán reggel a lovak jókora adag zabot kaptak, a lovasok koccintottak, ittak egymás egészségére, és kezdődhetett a rókavadászat. Parádés fiatalurak – fiatal huszárok és a környező kastélyok urai, szépen felszerszámozott fekete és barna csődörökön és hófehér kancákon indultak a lovas után, akinek a kabátjára rókafarok volt tűzve. Ennél a hajszánál senki sem vesztheti el a sapkáját, és nem eshet le a lóról. Ha mégis, este az ügyetlen lovast várja a „végítélet“. Az dönti el, ki hogyan, mivel válthatja ki magát. 
– Vau, vau, vaúúú...! – nem tudtam ennek ellenállni, hiszen vadászkutya vagyok. Utánuk eredtem, mint a villám! A szívem csak úgy dobogott az izgalomtól...
Mennyi élmény egyetlen nap alatt! Bár már mindenki visszatért a kivilágított terembe, én még mindig fel-le futkosok a parkban. 
– Lehet, hogy a bokrok közül kizargatok egy egész rókát, nemcsak egy farkat – mondom magamban, mikor megáll mellettem egy pár csizma. Azt jól látom, meg a ráragadt sárga és barna leveleket is, de hogy ki áll a csizmában, azt már csak sejtem, mert közben jól besötétedett. 
– Mit rohangálsz itt, már rég aludnod kéne! – mondja szigorú hangon a kertész, és elgereblyézi a lópaták nyomát. – Gyere el holnap, mutatok neked mindenféle értékes dolgot!  
– Értékes dolgok itt a parkban?! – kérdem meglepetten. 
– Úgy bizony, nézd ezt a bokrot! Széles e földön nem találsz olyat, amely ilyen szép és ilyen nagy lenne, hacsak a tengeren túl nem – mondja büszkén, és valami csupasz fára mutat. Csupa kopár ág, egyetlen levél sincs rajta!
Biztos látja a csalódást a szememben, mert elmenőben még hozzáteszi: 
– Tudod, hogy ősz van, de várj csak tavaszig! Akkor látni igazán, milyen virága van a magnóliának!
– Hát jó, akkor várok... – mondtam magamnak, és összegömbölyödtem a fekete törzs mellett, hogy azt a magnóliát tavaszig megőrzöm, nehogy valaki kiássa... De mivel a Hubertus-vágta után alaposan elfáradtam, egy pillanatra lehunytam a szemem. Hogy milyen hosszú volt az a pillanat, és hogy a homályban aludtam-e valamit, nem tudom, de mikor meghallottam, hogy valaki messziről hív engem, egy ismerős hang, akkor már mélységes sötét volt, akár egy veremben. Talpra ugrottam:
– Tascherl bátyó! Csak nem történt valami baja?! – abban a percben feledtem a fáradtságot, és futásnak eredtem a hang után. És mivel az orrom is megtalálta a helyes irányt, az út egykettőre véget ért. Még nem is hajnalodott, mikor megérkeztem Krasznahorka várához. 
– És most hogyan tovább? – mondom magamnak. – Nem zavarhatom a nagybátyámat hajnalok hajnalán. Inkább várok itt a fal mellett, míg a nap fel nem kel...
Nem tudom, virrasztottam-e vagy aludtam, de egyszer csak minden oldalról dübörgést, csörömpölést hallok, ismeretlen hangokat... – Csak nem a törökök közé csöppentem? – talpra ugrom, hogy elfutok a páncélomért, de mit látok... illetve mit nem látok?!
Tűzkárnak sehol semmi nyoma! A várfalakon a magasban annyi az ember, akár a köles, de nem törökök! Nem kardokkal hadonásznak, hanem nehéz gerendákat adogatnak, vágnak, fűrészelnek, kalapáccsal szögeket vernek be... Alig hiszek a saját szememnek: a tornyon már új tetőcserép ragyog!
– Bátyó, bátyó! – futottam Tascherl után az örvendetes hírrel, csak úgy porzott utánam... látom ám, hogy az ő öreg szemei is csillognak a boldogságtól. Nem kellett magyarázkodnunk egymásnak, csak a fejünket fordítottuk a vár felé. Hosszú ideig néztünk még abba az irányba... Bebek hetedik dombjára, ahol századok óta áll ez a büszke vár. 
Először Tascherl bátyó szegte meg a csendet:
– No, öcsém, sok mindent láttál már a környéken, sok mindent megtanultál. Bátor vagy, elég okos is, látom, hogy nem kell aggódnom érted, ha egyszer továbbmész, más vidékeket megismerni, ahol már várnak rád az újabb történetek.
Bár ki se ejtette volna a bátyó ezeket a szavakat! Alig volt érkezésem mindent megköszönni neki, megcsóválni búcsúképp a farkamat, és már röpültem is, mint a nyíl a titkos kuckó felé. Batyumba dobáltam gondolkodás nélkül annyi varázslatos tárgyat, amennyi belefért, és nyomás... de hová? Hát ezt majd máskor mesélem el nektek!

 

 

 

 

 

 

 

 



 
 

Részvény:  

 



Gros hu > Mesék > Oláhpatakról Betlérbe

Tento projekt je spolufinancovaný z ERDF
„Investícia do Vašej budúcnosti“

ROP Znak SR Vlajka EU KSK

Projekt megvalósítója: Košický samosprávny kraj
Web oldal megvalósítója: e-volution, s.r.o.
Meséket írta: © Štúdio Harmony/Daniela Hroncová-Faklová, Ľubica Škrinárová
Meséket illusztrálta: © Štúdio Harmony/Róbert Šandor
Megvalósítás 2012